Egami Mizuki, XY, YZ szobája (2 szabad hely)

Egy nagyobb szoba két ággyal (egy kétszemélyes és egy egyszemélyes), éjjeli szekrénnyel, íróasztallal és öltözőszekrénnyel. Ezen kívül van egy könyvespolc, egy televízió és azelőtt egy négy személyes heverő

Mizuki a kétszemélyes ágyat foglalja jelenleg és van egy PC az általa foglalt íróasztalán, a könyvespolcon pedig hever néhány sci-fi témájú könyv és egy-két romantikus manga is

//beköltözők dolgait is ideírom majd//

Mizuki elindult a kollégium felé, közben majd le tépte a karom úgy rángatott, ekkor meg is jegyzett valamit, amit furcsának találtam. És a dolgok egyre csak furcsábbak és furcsábbak lesznek.

A szobába beérve körülnéztem. Egy három személyes szoba volt Mizukié, egy egyszemélyes és egy kétszemélyes ággyal. Néhány könyvet és mangát is láttam a könyvespolcokon, illetve egy PC-t az íróasztalon, bár ezek érdekeltek a legkevésbé.
- Nos, most hogy végre magamhoz tértem, azt hiszem tartozol egy magyarázattal. - mondtam neki kedves hangon ugyan, de mégis furán hangzott.

Mizuki felhívta azt a Lu srácot, és szólt neki, hogy késni fog, majd leült a heverőre, maga köré tekerve a egy pokrócot.
- Fázol? - tettem föl a kérdést, ahogy láttam a mozdulatát. Válasza után már tettem is föl a kérdéseimet:
- Hogy lehet az, hogy most itt vagy? A karjaim közt hunyt ki belőled az élet... - lehajtott fejjel mondtam a mondandóm második felét.
- A második pedig az, hogy miért vagy itt? - néztem immár a szemébe és vártam a választ, vagy inkább válaszokat.

Leültem mellé, mikor megkérdezte, ahogy én nem akarok-e. Aztán csak figyeltem, nem mondtam semmit, csak végig hallgattam s figyeltem rá. Abból, hogy padlót nézte egyfolytában, illetve nem nézett a szemembe arra véltem következtetni, hogy nem mondja el a teljes történetet.
- Hát nem volta az - mondtam neki a kérdésére. - De ha még nem akarod elmondani az egész történetet nem baj, most már nem hagyom hogy történjen veled valami. - mondtam közben ismét átöleltem gyengéden. Ekkor éreztem rajta valami furcsát, nem tudtam megmondani mi az, de olyasmi volt mintha egy démon kisugárzását érezném a bőrömön.

Csak ültem és öleltem a kishúgomat, nem szóltam egy szót sem, ám Mizuki megtörte a csöndet. Nem szóltam semmit, csak hallgattam. Akármennyire is meglepett amit mondott csak hallgattam és gondolkoztam. Igazából megint csak nem tudtam mit mondani.
- Nem tudom mit mondjak erre. Talán jobb ha most én mondom el, hogy miért vagyok itt. - engedtem el Mizukit és lehúztam a fejéről a pokrócot ha még ő nem tette meg. - Azért jöttem ide, hogy megtaláljam a "gyilkosodat", azt a vámpírt aki kioltotta az életed... - mondtam és lesütöttem egy kissé a szemem. - De mióta idejöttem nagyon sokat változtam. Rájöttem arra, hogy nem minden démon rossz, s arra, hogy nem minden ember jó. Most, ha egy ember követ el valamit gyűlöletet, megvetést érzek. Jóval nagyobbat, mint a démonok iránt. - néztem ismét Mizukira.

Érdeklődve hallgattam és figyeltem Mizukit. Ismét nem szóltam egy szót sem, csak az utolsó mondatára válaszoltam.
- Ne hidd azt, hogy csak te fejlődtél - mosolyodtam el - majd meg kéne mutatnunk egymásnak mit tanultunk... - mondtam, bár igazából arra voltam kíváncsi, hogy pontosan mi is történt, hiszen még mindig csak annyit árult el, hogy már nem ember.
- Én is örülök, hogy itt vagy. Nem érdekel mivé lették, az számít, hogy itt vagy, és te vagy. - mondtam ismét mosolyogva.

Felálttam az ágyról, mikor elkezdett komolyan beszélni Mizuki. Végighallgattam amit mondott, s közben odasétáltam az ablakhoz.
- Vannak itt ilyenek igen. De nem csak emberek, hanem démonok között is van néhány ilyen. Amíg itt voltam nem csak éltem a hétköznapjaimat. - mondtam neki. - Neveket nem szeretnék, illetve nem tudok említeni. - néztem már rá Mizukira.
- Figyelem én őket, és szólok ha már nem bírok el velük. - jegyeztem még meg.

Ismét kinéztem az ablakon. Miközben beszélt, csóváltam a fejemet, ezzel jelezve, hogy nem fogom elmondani. Amikor halkan megjegyezte, hogy ő is vámpír, hirtelen ránéztem.
- Akkor már értem mi történt. - mondtam halkan én is. - Szóval nem mese csak mese, hogy egy emberből lehet vámpír... - jegyeztem meg. - Érdekes és szomorú fordulat. Azzá lettél, akik ellen képeztek egész életedben. - mondtam teljesen érzelem mentes hangon. Az agyam ezen a diáktanácson kezdett járni, többet kéne erről megtudnom, de nem Mizukitól.
- Egyébként, mesélj még valamit. Végül hogy kerültél ide? - kérdeztem már teljesen más hangnemben s néztem rá ismét.

Mikor megemlítettem, hogy már értem mi történt Mizuki megijedt. Ekkor nagyon elgondolkoztam, nem tudom hogy mit is kéne tennem, talán tényleg meg kéne változnom, és nem csak mondani, hogy megváltoztam. Ekkor szólalt meg Mizuki, kicsit messzebbről.
- Igazad van - jelentettem ki egy kis szünet után. - Az embernek azt kell tennie, és úgy kell tennie ahogy akarja. Nem szabad, hogy befolyásolják. - mondtam, majd ismét elgondolkoztam.
- Szeretnék megváltozni, de egész kis koromtól erre neveltek, az egész életem erről szól, nem tudom mit kéne tennem. - mondtam ismét egy kis szünet után, majd odasétáltam Mizukihoz és leguggoltam mellé.
- Sajnálom ha megbántottalak, ez áll tőlem legmesszebb, hogy neked ártsak. - mondtam neki teljesen komolyan, kicsit lesütött fejjel, nem voltam képes a szemébe nézni.

Csak álltam ott, és próbáltam valamit mondani.
- Örülök, hogy megtaláltad azt a helyet, ahol jól érzed magad. Talán számodra ez a legjobb dolog, ami történhetett. Amennyiben te szereted azt ami vagy, és szereted az életed, azt amit csinálsz addig én leszek a legboldogabb. - mondtam neki, miközben hátam mögött összekulcsoltam a kézfejeimet.
- Illetve... Szeretném ha tanítanál. - helyeztem át magam mellé a kezeimet. - Tanítanál, hogy mindazt amit tanultam, illetve tanultunk a legjobb módon tudjam felhasználni. - lassan leültem a földre és kényelmesen elhelyezkedtem Mizuki mellett. - Lehet, hogy pár évvel fiatalabb vagy nálam, de ez most mit sem számít, jelenleg te sokkal okosabb, bölcsebb és erősebb vagy nálam. S ez talán nem is baj. - mondtam neki mosolyogva.

Mikor tiltakozni kezdett csak csóváltam a fejem.
- Nem így értettem. Már azzal is tanítasz, hogy itt vagy mellettem és látlak, látom, hogy élsz, látom hogy boldog vagy. - mondtam neki teljes őszinteséggel, amit a hangomban hallani is lehetett.
- És igenis bölcsebb vagy nálam, mivel el tudod fogadni ami történt, együtt tudsz vele élni és... - megálltam egy szusszanásnyira. - vidám vagy a bőrödben. Én nem tudtam volna megtenni. Bölcsebb vagy, mert volt egy saját elképzelésed, akaratod, s nem hagytad, hogy mások befolyásoljanak. -

Ültem a földön és hallgattam, nem szóltam semmit, csak mikor már befejezte.
- A szerencse... Az egy nagy kiváltság, amelyet csak olyan emberek kaphatnak meg, akik már bizonyítottak valamit. - mondtam, egy kissé túlságosan is komoly hangon.
- No persze, nem szó szerint értettem. - javítottam ki magam, egy kis mosollyal az arcomon.

Mizukit figyelmesen hallgattam, s bár valahogy tiltakoztam az ellen amit mond, mégis valahol belül tudtam, hogy igaza van.
- Már nem vagyok benne biztos hogy valóban létezik. Sokszor cserben hagyott már, s mindig akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Rajtad kívül nincs senki sem akiben megbízok már. - monológomat egy nagy sóhajtással zártam le, térdeimet felhúztam és rátettem arra karjaim.
- Örülök, hogy itt vagy Mizuki. - mosolyogva néztem rá.