Terasz és Előtér

A kollégium előtt található terasz és előtér. A terasz eléggé nagy ahhoz, hogy nagyjából 20 ember kiüljön oda, ha beszélgetni szeretne.

Lassan haladtunk kifelé a városból vissza a suliba. Kellemesen elbeszélgettünk, élveztem Shiruval töltött időt, és nem akartam még tőle elválni. Szerettem volna még vele beszélgetni kicsit, jobban megismerni, hiszen rajta kívül senki mást nem ismerek az iskolában.
- Köszönöm még egyszer, hogy eljöhettem veled – mosolyogtam rá, majd a teraszon neki dőltem a korlátnak.
- Megkérdezhetem, hogy mi vagy? tudod, én nem ismerem ezeket a lényeket, akik idejárnak. Csak féléve csöppentem bele ebbe a világba és annyira elveszetnek, érzem magamat benne. Pl. ha Kyle se lett volna ennyire, hm, jó indulatú, akkor már lehet,hogy nem élnék.
Kicsit megborzongtam a mondandóm végére, hiszen olyan fiatal vagyok még, alig tudok valamit az életről, az angyali életről meg nem is beszélve.
- De nem akarlak feltartani, biztos van valami dolgod.
Néztem rá szégyenlősen, és tényleg nem akartam feltartani.

Megérkeztünk a koleszba. Nagyon élveztem Elriel társaságát, és bántott a gondolat, hogy esetleg szétváljunk. Megakartam ismerni még jobban.
-Igazán nincs mit.
Megkérdezte hogy mi vagyok. Az iskolában elvileg nem lehet feltárni a kilétünket, de hát előtte nem akartam titkolózni.
-Vérfarkas vagyok. Én se ismerem még nagyon a sulit, meg úgy rajtad kívül nem nagyon ismerkedtem mással.
Megborzongott picit Elriel, aggodalom volt a szemében.
-Dehogy tartasz fel...ha lenne se érdekelne most más dolog... nagyon jó veled lenni!
Őszintén beszéltem hozzá, és a tekintetembe is őszinteséget tettem.

Mosollyal jutalmaztam amit mondott, hogy nincs mit azért mert vissza jöhettem vele. Pedig nekem nagyon is sokat jelentett, mert ki tudja azóta már vagy elvesztem volna a városban, vagy pedig Kyle meggondolta volna magát. Nagyon megijesztett azzal a sötét dologgal. Tényleg ideje lesz, hogy megtanuljak mindent magamról.
- Milyen vérfarkasnak lenni? Már mint, hogy milyen ez, mert én nem tudom. tudod te vagy az első akivel találkozom, ahogy a városi démon is az első volt. Eddig nem nagyon tudtam még a létezésetekről sem - mondtam kicsit szomorkásan. Majd elmosolyodtam, ahogy azt mondta, hogy nem tartom fel. Sőt annyira megörültem neki, hogy belekaroltam, és odabújtam közel hozzá. Nem tudom miért de jól esett, és az is hogy azt mondta, hogy jó velem lenni.
- Tudod Kyle is megölelt, bőr ő máshogy mint most én téged, és akkor valami másfajta borzongást éreztem mint mikor a sötét aurájától megijedtem. furcsa volt, de kellemes, és most ez is kellemes, ahogy így beléd karoltam - felnéztem rá piros pozsgás arccal, majd le is sütöttem a szememet gyorsan, de nem távolodtam el, ahhoz túl jó érzés volt így csimpaszkodni az oldalán.

-Hát a vérfarkas lét...izgalmas. Nem unatkozom. Éles érzékeim vannak, könnyen szemlélem a körülöttem lévőket, a világot, a veszélyeket. De épp ezért egyszerre vagy kíváncsi, társaság kereső, és egyben visszahúzódó és óvatos. Szeretem a társaságot, de néha jobb egyedül is lenni...habár...már kezdem unni a magányt. - Ránéztem Elrielre, éreztem hogy egy picit elpirosodik az arcom, ahogy a gondolatok cikázni kezdtek a fejemben. Aztán Elriel belémkarolt, és hozzám bújt. A teste meleg volt, az érintése kellemes és bársonyos. Nem tudom, hogy mindez azért ilyen intenzív, mert ő végtére is egy angyal, de nagyon jól esett.
Aztán mondta azokat a dolgokat Kyleról, amik nem voltak ínyemre, hogy pont nekem mond ilyeneket, ráadásul úgy hangzott, mintha legalábbis szerelmes lenne abba a démonba, és én vagyok az aranyközépút. Mindenesetre elengedtem a karját, és megöleltem a lányt. Gyengéd, meleg ölelés volt, amit egyben nyugtatásnak, és a bizalom jelének szántam, valamint nekem is jól esett végre megölelni valakit...
-Azért remélem velem jobb, mint vele. Én nem akarlak bántani, sőt... előbb halok meg, semmint akár a gondolata is kicsírázhatna az elmémben! Tudom hogy még nem ismersz annyira, de hidd el, rám mindig számíthatsz majd, Elriel.

Figyelmesen hallgattam, és szinte ittam a szavait. Nagyon érdekes volt,amit magáról beszélt. Néha nekem is jól jönnének ilyen érzékek. Igaz nekem másfajták vannak, de nem nagyon tudom még őket használni. amióta itt vagyok butácskának érzem magamat a többiekhez képest.
- Ez nagyon érdekes, és tetszik – mosolyogtam rá. Majd feltűnt, hogy kicsit pirosabb az arca, mint eddig, és ettől én is elpirultam.
- Igen jobb, tőled nem félek – mosolyogtam rá, ahogy átölelt, majd a fejemet a mellkasára tettem és élveztem a pozitív energiát, amit éreztem körülötte.
- Azért ne halj meg jó? – néztem fel rá aggódva.
- Tudom,hogy nem bántanál soha, érzem, ahogy azt is hogy számíthatok rád – kipirult arccal és csillogó szemekkel néztem rá. Fürödtem a körülöttünk lévő meleg, kellemes aurában, ami sokkalta jobb érzés volt,mint amit előtte éreztem.

Az ölelésében biztos közrejátszott az is, hogy angyali energiákat küldött felém, de ott akkor olyan érzés volt, mintha régóta ismerném őt, és most történne valami fantasztikus köztünk, mint a barátok között, vagy mint a...
-Miért halnék meg? Ne beszélj butaságokat!
Ahogy rámnézett, teljesen elvesztem a tekintetében. Akkor jöttem rá, hogy bár alig ismerem egy-két órája, teljesen belezúgtam Elrielbe. De nem hagytam, hogy holmi primitív érzelmek valami olyasmire ösztönözzenek, amit még nem kéne megtennem. Nem tudtam elrejteni a mély érzelmet a tekintetemből, de lehet nem is akartam.
-Én se vagyok kevésbé egyedül itt mint te, szóval... amíg te számítasz rám, addig van értelme itt lennem. Sőt, más sem fontosabb most nekem.
Kicsit kínos csönd következett be, mert akárhogy forgattam a szavaimat, kisütött belőle, hogy többet akarok mondani mint ahogy teszem. Végül csak elmosolyodtam.
-Ez most nálam amolyan fogadalom, amolyan baráti eskü, ha érted mire gondolok.

Nagyon jó volt így, még senki sem ölelt át íly módon. Ráadásul nem is tudom, kavargott a gyomrom, mintha apró pillangók szállnának benne, de ezt most erre a kellemes érzésre fogtam, amit az aurának gondoltam.
- Nem is tudom miattam talán. Hisz az előbb mondtad, én pedig nem akarok – néztem rá kipirultam, majd szorosabban átöleltem őt, és fejemet visszahajtottam a mellkasára. Megnyugtatott a szíve ritmikája, ahogy hallgattam. Valami azt súgtam, hogy nagyon jó helyen vagyok, és nem akarok innen elmenni.
- csak miattam maradnál itt? – néztem fel rá döbbenten.
- értem még senki sem maradt volna egy helyben soha, vagy bármi egyéb. Soha senki nem tett értem semmit sem eddig, csak a mesterem mikor elmondta, hogy mi vagyok, meg ideküldött.
Felsóhajtottam a mondatom végére, majd zavaró volt, hogy egyikünk sem beszélt.
Fontos vagyok neki,de miért?
- Még soha nem volt barátom, ilyen mint te – megint csak felnéztem rá, és hogy ne legyen megint az a kínos csend és történjen valami adtam egy puszit neki , ami véletlenül nem az arcára ment, hanem a szájára mert megmozdította a fejét.

-Hát nem igazán érzem ezt az iskolát az én helyemnek...de most hogy van valaki akivel törődhetek, van értelme maradnom.
A kínos csend után apró vallomás jött Elrieltől, majd egyre közelebb hajolt az arcomhoz. Megdobbant a szívem, és kicsit lejjebb hajoltam hozzá. Kiderült, hogy csak az arcomra akart puszit adni, de véletlen a szám szélére ment. Elvörösödve visszahajolt, én is pislogtam párat, aztán már nem én irányítottam a testemet. Legalábbis olyan érzés volt. Lehajoltam hozzá és konkrétan a szájára nyomtam puszit. aztán eltávolodtam tőle, és mosolyogtam.
-Akkor hát ez a barátságunk pecsétje, Elriel?

- törődni? – megint csak megdöbbentett, de annyira jó érzés volt, hogy ezt mondta nekem. Egyre jobban csak kipirultam, a szívem pedig egyre hevesebben vert.
Ahogy véletlenül a szájára adtam a puszit még nagyobbat dobbant, ami pedig utána következett. Nem is tudom, talán leírhatatlan érzés volt. most ő tette meg ezt szinte automatikusan. a gyomromban ezer pillangót éreztem, amik ide-oda repkedtek.
- ühüm –nem tudtam megszólalni. furán, kellemesen éreztem magamat. Valami arra sarkalt, hogy újra megtegyem azt, amit az előbb. Talán a kíváncsiság hajtott, vagy csak el akartam merülni ebben az érzésben, amit kiváltott belőlem, ezért lábujjhegyre emelkedve ajkamat az övéhez érintettem megint.

Az ajkunk összekapcsolódott, de most nem engedték egymást. Szorosan megöleltem Elrielt, kicsit lehajoltam hogy ne kelljen lábujjhegyen állnia.
Ajkaink ahogy összekapcsolódtak kissé megnyíltak, és forró csókkal ajándékoztuk meg egymást. Hát ilyen egy angyal csókja... nem, nem is, nem jó meghatározás...ilyen Elriel csókja!
Ahogy öleltem őt és csókoltam, nem akartam elengedni. Még egy pillanatig a félelem is elkapott, hogy ezek után esetleg ő nem akar majd velem lenni, és egyedül maradok. Úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Miután ajkaink szétváltak, kivörösödött arccal halkan suttogtam ugyanezt neki;
-Szükségem van rád...

Ahogy az ajkam az övére talált, mintha önálló életre keltek volna. Karjai szorosabbra fonódtak körülöttem, amit nem bántam. Ajkam pedig megnyílt, és azt hiszem a puszi dolgon túl léptünk ezzel.
A pillangók teljesen megörültek a hasamban, és amit pedig magam körül éreztem az hihetetlen volt. Teljesen elvesztem ebben az érzésben, és nem akartam elereszteni. végül kipirultan néztünk egymás szemébe, és Shiru suttogva mondott nekem valamit.
- nekem is …- viszonoztam szavait. Nem akartam őt elereszteni, vagy elválni tőle. Még soha nem éreztem így, és szeretnék most az egyszer végére járni ennek a dolognak. tudni akarom mi ez a jó dolog, amit érzek.

Ölelkezdünk még egy ideig, aztán lassan visszatértünk a valóságba mindketten. Nem szóltam semmit, nem akartam elrontani ezt a fantasztikus pillanatot. Időbe fog telni amíg megismerjük egymást alaposan, de mivel mindkettőnknek szüksége volt egy társra, most erre az esetre senki nem mondhatta volna, hogy még korai.
Körbenéztem, és láttam hogy még az előtérben vagyunk.
Mikor Elriel kibontakozott az ölelésből, megsimítottam gyönyörű szőke haját.
-Ne ácsorogjunk itt tovább, menjünk valahova. Van ötleted?

Kicsit eltávolodtam tőle, de nem messzire és úgy csináltam, hogy a kezem hozzá érjen. hiányzott, hogy már nem ölel át. Legszívesebben visszabújtam volna a karjai közé , ott olyan jó érzés volt lenni. Sőt sokkal jobb, mint a városban másnál.
- mit szólnál, ha a konyháról hoznánk enni valamit, és aztán nálad vagy nálam megennénk kettesben? – néztem fel rá , majd csak visszabújtam hozzá. átkaroltam, és a fejemet a vállára hajtottam oldalt állva mellette.
- aztán nem tudom, lassan este lesz, de nem szívesen válnék most el tőled. Olyan jó érzés veled lenni, és amit a hasamban érzek az is olyan kellemes. Igaz az előbb, mintha sok száz pillangó kelt volna útra,amikor az előbb az jakunk egymáshoz ért.
Megint csak elpirultam.
- Shiru kérdezhetek valamit? – kipirultan ránéztem.
- Amit az előbb csináltunk azt ugye nem barátok szokták?

-Jó ötlet, amúgyis farkas éhes vagyok. - Mondtam, aztán elnevettem magam mikor rájöttem a mondat furcsaságára.
Elriel elmondta milyen érzései voltak, majd elpirult és rámnézett a gyönyörű szemeivel.
-Kérdezz, nyugodtan.
A kérdés elsőre meglepett picit, de rögtön reagáltam meleg mosollyal, miközben megsimogattam Elriel arcát.
-Nem, ezt még az én világomban se pusztán barátok szokták. De engem nem zavar, sőt... nagyon örülök, hogy így alakult.
Megvártam amíg válaszol valamit, aztán megfogtam a kezét, és elindultunk a konyhára.

Folytatás első emelet, Elriel szobája

Sötét, kietlen, Holdvilág nélküli éjszaka, tökéletes arra, hogy a madarak szintjén szálló nem emberi szemnek való lila füstgomolyt eltakarja a kiváncsiak elől. Két ember nem merészkedik ilyenkor a szabadba: az okos, és a gyáva.
Az út nem tartott sokáig, hála a kedvező szélnek, a különös gomolyag hamar megérkezett uticéljához. Mikor meglátta a hatalmas birtokot, az épülettel, aminek még ebben a kései órában is világítottak az ablakai, és aminek udvarán még most is sétáltak emberek, illetve embernek látszó személyek, hiszen érezni lehetett rajtuk: többek, mint amennyinek látszanak.
Az út vége közeledtével mind nehezebb és nehezebb állagot adott füst testének, így az mélyebbre ereszkedett, mindaddig, míg közvetlenül a föld felett elterülő lila köd nem lett belőle. A köd örvényleni kezdett, megszilárdult, alakot öltött, színeket váltott, szinte teljes kémiai felépítése megváltozott: hol emberi szövetek, csont, bőr, hol pedig egyszerú ruházat: textil, műanyag, pamut.
Nem sokan vettek tudomást a jelenetről, minek is tették volna, hiszen láthattak már sokmindenkit teleportálni, és alakot váltani. A kollégium bejárata felé vette az irányt, gondolta, ha mást nem, a portásnál lejelentkezik, és kér egy szabad szobát.
Az éjszakai műszak pontosan olyan volt, mint a napszak, amihez kirendelték: sötét, de legalább lényegretörő volt és nem halandzsázott feleslegesen, csak megmondta, hogy nézzen ki magának egy szobát, mondja meg a számát, és megkapja a kulcsot hozzá.
nem is tartott sokáig megtalálni a szobát, leadta a számot, megkapta a kulcsot, és ment is belakni a nemesi lakosztályt.

>>Hoshikaze szobája

Ruby valamit ügyködni szeretne otthon, valami meglepetés, azt mondta. Így Shinának muszáj volt kicsit lelépni. Kapóra jött az egyik tanárnak, akivel összefutott. Nagy sietségében megkérte őt, hogy vezesse körbe az új diáklányt. Jobb időtöltés híján bevállalta. Mika is épp dolgozik, szóval nem nagyon van kivel hova menni. Így szépen elballagott a suliba, hogy megkeresse a lányt. Elvileg a terasz környékén kell legyen. Meg is látott egy magányos lánykát. Tanácstalanul várakozott, nagy csomaggal a hátán. Odament hozzá és megszólította.
-Te vagy Tsujimoto Mia?
Elsőre kissé ijesztőnek hathatott, mivel a Rubyval töltött idő alatt már ő sem olyan, mint régen. Aki nem ismeri, valami vadócnak nézi ebben a punk szerelésben.
-Ne félj, nem harapok.-vette rögtön kedvesebbre a figurát.-Daibu Sekushina vagyok, szólíts csak Shinának. Engem kértek meg, hogy vezesselek körbe. Akarod, hogy átvegyem a csomagod egy részét?

Azt sejtette, hogy a lány kicsit meg fog ijedni, de azt nem, hogy ennyire. De úgy tűnik, amolyan ijedős fajta. Sebaj. Majd hozzászokik, hogy itt mindenki démon, nem csak ő. Shina még kedves is, szóval nincs félnivaló tőle.
-Semmi gond. Mindenkivel előfordul.
Elvette a kulcsot és a rajta lévő számot nézve tudta is, hogy melyik az. Az ő régi szobáját kapta meg a lány.
-Megmutatom, egy feltétellel. Ha nem magázol. Legfeljebb két évvel vagyok idősebb nálad. Megegyeztünk?-kérdezte kedvesen.

Szinte látta a feszültséget a lányban, mikor a feltétel szót kiejtette a száján. Azt várhatta, hogy valami disznóságot fog kérni tőle. Nos, megtehetné. De nem szeretne rossz benyomást kelteni. Sem magáról, sem az iskoláról. Visszaadta a kulcsot és hagyta, hogy a lány megfogja a kezét.
-Biztosan. Amúgy hová valósi vagy?
Elindult a kollégium felé. Ha nem is volt nehéz a táska, azért kényelmes viseletnek sem lehet mondani. Tudja jól. Volt dolga szíjakkal elégszer.

Tehát nem lakik messze, viszont nem mondott konkrétat. Érthető mondjuk, hogy most találkoztak és nem akar máris túl bizalmas dolgokat elárulni. Óvatosnak kell lenni. Bizonyos környékek köztudottan bizonyos démonfajok által népes.
-Nos, akkor nem lesz problémás hazamenned, ha látogatóba mész a szüleidhez.-mondta kedvesen.
Jobban belegondolva nem is bánta, hogy eljött. Rubynak is kell egy kis egyedüllét. Nem voltak gondok köztük, csak néha túlságosan egymás nyakára nőnek és ilyenkor jó egy kis idő külön. Mia kérdése kizökkentette a gondolatmenetéből.
-Ami azt illeti, egyikben sem. A párommal élek a külvárosban. Előtte persze itt laktam. Épp abban a szobában, amiben te fogsz. Tetszeni fog, otthonos kis kuckó.