Név: Miura Mari
Nem: lány
Kor: 27
Tantárgy: angol nyelv
Faj: boszorkány
Képességek: Átváltoztatás - képes valakit cicává változtatni; Boldogság - a Rettegés egy saját változata, félelem helyett pozitív gondolatokat kelt a célpontban és minden rossz szándékot kiűz belőle egy időre; Élő talaj - a boszorkány varázslatára a padló megelevenedik; Repülés; Fegyelmező ige - egy strandlabda esik a célpont fejére, nem okozva túl nagy sérülést; Bájital készítés; Nemiség átka; Főzetek készítése
Jellem: Meggyőződése, hogy fajától, származásától, nemétől függetlenül mindenki valójában csak szeretetre és boldogságra vágyik, senki sem rossz eredendően. Fő célja így tehát az, hogy minél többekkel tegyen jót, és így változtassa meg pozitívan az életüket. Az a fajta típus, aki gyakran odanyújtaná a másik arcát is, ha megütik. Ebből eredően egy végtelenül kedves, megértő és türelmes személy, és kissé talán naiv is. Az esetleges kudarcok nem törik le, hanem még elszántabbá teszik. Saját bántását képes tolerálni, de ha másokat vagy különösen a szeretteit bántják, nem riad vissza semmilyen varázslattól, hogy megvédje őket. Ilyenkor sem célja azonban a támadó súlyos megsebesítése, csak megfékezése és jobb belátásra térítése. Éppen ezért fejlesztette ki a Rettegés varázslat saját formáját, ami egy időre még a legmegátalkodottabbakat is kellemes, boldog érzésekkel tölti el, felhívva a figyelmüket arra, hogy a kedvesség és szeretet mennyivel jobb, mint a gyűlölködés.
Szexuális beállítottság: leszbikus
Küllem: 180 centiméteres magasságával igen nagynak mondható. Alkata kicsit teltebb, csípője szélesebb, de nincsenek rajta lefittyenő zsírpárnák, mivel rendszeresen mozog. Mellei szintén nagyobbak az átlagnál, amit korábban szégyellt, de ma már nem tart egyáltalán problémásnak. Hosszú barna haja a derekáig ér, szeme hasonló színű. Arcán általában mindig boldogságot sugárzó kifejezés ül, de nem mosolyog mindig, mivel a mosolyt egy különleges helyzetekre tartogatandó dolognak tartja. Ruházata változatos, de mindig igen visszafogott, ugyanakkor nem rejti el nőies idomait. Szemüveges (rosszul lát távolra), de nem szereti viselni, csak akkor, ha feltételezi, hogy ismerőst lát a távolban.
Viselt tárgyak: varázspálca, pénztárca, szemüveg (nem viseli állandóan), golyóstoll, okostelefon
Előtörténet:
A hírhedt Miura Zaibatsut még a Meiji-korban alapították, kezdettől fogva háztartási cikkekkel és titkos katonai fejlesztésekkel foglalkozott. Vérvonala régi „varázslócsalád”-ból került ki, így gyakran ötvözték a mágiát fegyvereikkel. Yalu folyó, Tsushima, Shanghai, Pearl Harbor, Szingapúr… megannyi hely, ahol fegyvereik bizonyítottak, dicső győzelmet hozva. A cég sikeresen kerülte el az amerikai megszállás alatt a hatóságok figyelmét és folytathatta működését, ezúttal már a világpiacra termelve fegyvereit. Eközben háztartási cikkeinek kínálatát is fejlesztette, így a legerősebb cégek egyikévé vált. Egy cég, ahol a férfi leszármazottak örökölték a cég vezetését, a nők pedig a „családi hagyatékot”. Én mindkettőnek az örökösévé váltam, bár engem senki sem kérdezett.
27 évvel ezelőtt születtem a család nagoyai rezidenciáján, mint a család főágának első és egyetlen gyermeke. Apám és anyám távoli unokatestvérek voltak - bevett szokás az egyes oldalágak bevonására -, így magam is részesültem a családi örökségből: a féldémoni vérből és a varázslás képességéből. Szigorú gyermekkorom volt, ahol nemcsak a varázslást kellett megtanulnom, de válogatott magántanárok hada igyekezett a fejembe verni a cég irányításához majdan szükséges képességeket. Magányos is voltam, hiszen nem élt velem egykorú gyerek a családi házban, arról meg szó sem lehetett, hogy én „egyszerű születésű” lényekkel vegyüljek. Ugyan közelebbi és távolabbi unokatestvéreimmel néha találkoztunk, de senkivel sem tudtam közelebbi kapcsolatot kialakítani.
Egy elit középiskolába kezdtem járni 14 évesen Tokióba. Ez szabadabb életet jelentett valamennyire, de itt is saját sofőr, több testőr, nevelőnő és ki tudja még kik jártak utánam. Az iskolában kevesen akartak barátkozni velem, amit meghallották a nevem: túlságosan is nagy és félelmetes cég volt, és bizonyára úgy gondolták, egy ilyen örököse nem fog fűvel-fával szóba állni. Magam is elfogadtam a helyzetet, ugyanakkor 17 évesen az iskolán kívül sikerült összebarátkoznom egy lánnyal: külföldinek tűnt, és eltévedt, amikor először találkoztam vele. Sötétebb színű bőre, fekete haja és fekete szemei nagyon jól mutattak együtt. Eligazítottam, ám testőre éppen akkor fordult be utána az utcára, így elváltak az útjaink. Másnap egy étterembe mentem be enni, és akkor ismét láttam a lányt, amit akkor még szerencsés véletlennek gondoltam. Beszélgetni kezdtünk, és szimpatikusnak találtam a lányt. Ettől kezdve naponta találkoztunk, ugyan általában nem túl sok időre az állandó felügyelet miatt. A lány rábeszélt a hónapok alatt, hogy szökjek el a fogva tartóimtól, és töltsünk együtt egy egész napot, én pedig idővel kötélnek álltam. Együtt egy mellékutcán sétáltunk át, ahol hirtelen fegyveresek ugrottak elő, és nem tudtam elfutni, hiszen a lány lefogott. De nem bántam meg.
Ez a lány azonban nemcsak a testem, de a szívem is elrabolta. Életem első szerelme lett, és életre szóló leckét adott nekem az emberi természetről. Elrablóim, mint kiderült, egy délkelet-ázsiai ország egyik terrorcsoportja voltak, akik azért ejtettek foglyul, mert a családunk cége fegyvereket szállított a kormánynak, aki gyakran civilek ellen vetette be azokat. Váltságdíjként azt követelték, hogy adjanak nekik is ilyen eszközöket. Hónapokig éltem velük egy eldugott szigeten Japán partjainál, így remekül tanulmányozhattam őket. Igen, először féltem, de az elrablásomban segédkező lány mindig vigyázott rám: nem hagyta, hogy a többiek megalázzanak és megüssenek, valamint megfelelően éljek, és mindig kapjak enni. Mikor társai bántani akartak, közbelépett, és mindig azt mondta, „hogy lehetne egy gyerek hibás bármiért?”. A többiek féltek tőle és hallgattak rá: mint kiderült azért, mert ő benne is démoni vér csörgedezett. Az egyik este nem ért oda időben, így megpofoztak a katonák, én pedig sírva kuporodtam össze. Közénk ugrott, amikor belépett az ajtón, és csúnyán helybenhagyta a társait, majd elvitt egy szobába, ahol nyugtatni próbált. Magam sem tudom miért, de hozzá bújtam, és megcsókoltam. Azután olyan gyorsan történt minden, és mégis minden egyes pillanatára emlékszem mind a mai napig.
Attól a naptól kezdve a többiek sem bántottak, és lassan megismerhettem őket: többgyerekes apák, idealista fiatalok, nézetei miatt az egyetemről kicsapott fiú, egy dühös férj, akinek elvitték a feleségét a titkosrendőrök… egyszóval egyikük sem volt egy szörnyeteg, és mind csak azt akarták, hogy jobbá váljon az életük. Ekkor jöttem rá, hogy mindenki csak a szeretetre vágyik, és aki nem kapja meg, hajlandó az erőszakhoz is nyúlni ezért. Fogságom végül akkor ért véget, mikor a lány egyik este felkeltett a karjaiban, és szótlanul kivitt, miközben a többiek aludtak, majd egy csónakba tett, és átevezett velem a túlpartra. Ugyan próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön velem, ő a hazáját választotta a szerelem helyett. Könnyek között ölelkeztünk össze utoljára, és elváltak útjaink. Soha többé nem hallottam felőle. Mikor bementem az első rendőrőrsre, fél órán belül ott voltak szüleim is, szinte egy kisebb hadsereggel érkezve. Kérdezgettek ugyan, hogy miként jutottam ki és hol vannak az elrablóim, de sose mondtam el nekik.
Ezután keményen tanultam, de már nem azért, hogy másoknak fegyvereket adjak el egyszer, tönkretéve az életüket. Nevelni és szeretet adni akartam, így tanárnak készültem. A család mindent bevetett, hogy letörjék renitenskedésem, de nem jártak sikerrel, nem tudtak eltéríteni ettől a célomtól. Belátva, hogy úgysem fogom feladni, beírattak a Harvardra, ahol angol szakon kitűnő eredménnyel végeztem, eközben pedig szorgosan tanultam a varázslás fortélyait is, a helyi „lányklub”-ban, vagyis az álcázott boszorkányképzőben. 23 évesen tértem haza, és hivatalosan tanítani kezdtem egy középiskolában az angol nyelvet, ugyanakkor valójában a démonok iskolájában lettem tanár. Hogy ne fogjon senki gyanút, szabadságomat mindig az emberi világban töltöttem, illetve itt is tanítottam pár kurzust. Egyik ilyen emberi tartózkodásom során valami furcsa zajra lettem figyelmes az egyik utcában: egy fiatal lányt láttam, aki látszólag céltalanul volt ott. Akutagawa Yuinak hívták, és egy kristályvámpír volt. Amikor odamentem hozzá, hogy hazavigyem, kiderült, hogy elszökött otthonról, és nem is akar visszatérni. Tudtam, hogy ha nem bántak volna vele rosszul, sosem tett volna ilyet, így hát magamhoz vettem, hogy neveljem addig, míg elég erős nem lesz, hogy a saját lábára álljon. Megtanítottam azokra a dolgokra, amik kimaradtak neki csavargása miatt, ő pedig nagyon jó és szorgalmas gyereknek bizonyult, ismét bizonyítva azt, hogy eredendően senki sem rossz. Mikor aztán elérkezett az idő, beírattam az iskolámba és magammal vittem, hogy ott tanulhasson tovább.
Kezdőlap 
Legutóbbi képek 
Regisztráció 
Belépés 
Keresés 
Tárgy: Miura Mari 
