Alen White

Név: Alen White
Nem: férfi
Kor: 77
Faj: Oni
Szexuális beállítottság: Hetero

Jellem: Kissé olyan, mint az állott tej. Merev és savanyú. Kissé életuntnak tűnhet sokszor, és igen kevés dolog tudja lázba hozni. A gondokra leginkább csak sóhajtozik, és a legtöbbször kerüli a konfliktusokat. Alapjáraton ő egy békés Oni, táplálékául pedig apróbb rágcsálók, baromfik húsa szolgálnak. Egyik fajjal sincs viszályban és egyiket sem kedveli jobban a másikkal. Úgy van vele, hogyha nem piszkálják, ő sem piszkál senkit. Kicsit nehezen érteti meg magát a másikkal, mivel előbb cselekszik, mielőtt meggondolhatná, mit csinál. Bár örülne egy párnak, ki nem állhatja, ha valaki nyomul, és bár volt tapasztalata nővel, számára nem ekörül forog a világ. Egyetlen álma, hogy az emberek világába juthasson, hogy békés, nyugodt életet élhessen egy távoli helyen, ahol se démon, se oni, se más faj egyedei nem piszkálhatják. Szeret olvasni, és imádja a nyugodt pihenőket. Különös jelleme ellenére furcsa mód könnyen „háziasítható”, talán azért mert előző gondviselője „tartotta így”, de könnyen el szolgásítható, vagyis ha valaki jól csinálja, kiképezheti személyes komornyiknak… furcsamód ez néha Alennek csak pár hét múlva tűnik csak fel. Az egyetlen dologra, amire nagyon érzékeny a nyakában függő nyaklánc. Ha ennek valami baja történne, a felelős nagy eséllyel soha nem élt meg akkora kínt, amit Alen nyújtana neki bűnhődésül.

Küllem:
Démoni alak
Hófehér hideg bőr, komor arc. Testét páncél borítja, mely mellkasánál egy sátánfejet ábrázol. Vörös szeme unottan mered a világra. fehér haját, kéregszerű szarvak ékesítik. Fekete körmei élesek akár a borotva. Nagyjából 2,3 méter magas, igazi „óriás” egy emberhez képest.

Emberi forma
Hófehér hosszú haj, sápadt bőr. Jég kék szemei lustán merednek a világra. Arca komor és ránctalan. Bőr látszólag puha, ám érintésre kellemesen hűvös. Nagyjából 170-175 centi magas, nem túl izmos, de a látszat ellenére van benne erő fajához híven. Haját általában copfba fogja nyakától kezdve, és nem igen számít neki, hogy éppen elöl van-e vagy hátul ez a „hajtincs”. Elég vékony, és ez alátámasztja azt a tényt is, hogy csak akkor eszik, ha tényleg muszáj. Fehér öltözéke szinte beleolvad a bőre színébe, így furcsa összhatást kelthet csöppet. Karján és testén kígyószerűen egy igen szilárd fémből készül lánc tekeredik, melyet ha kell rögtön képes irányítani. Ez az egyetlen „fegyvere”, amit magával cipel, bár emiatt néha nem igen tud halkan közlekedni, ha siet valahova.

Viselt tárgyak:
- hosszú lánc a testén
- egy leginkább gyémántra emlékeztethető kristálykő ezüstlánccal a nyakon (nyaklánc)


Előtörténet:
- Mi a baj Alen? Miért nézel olyan búslakodóan? – kérdezi egy csilingelő hangú nő lágy, dallamos hangszínnel.
- Semmi asszonyom… - válaszolom kissé bizonytalanul.
- Ugyan kérlek drágám… azt hittem jobbra tanítottalak. Mond csak mi zavar. – feleli eme csodás lény.
- Olyan magányosnak érzem magam… néha úgy érzem, senki sem szeret… olyan egyedül érzem magam. – vallom be végül őszintén.
- Ejnye kicsim… megmondtam. Én mindig veled leszek.
Érzem, ahogy a puha tollak körülöleltek, ahogy Mesterem összezárta szárnyait és kellemes bizsergés járt át, ahogy a puha ajkak az enyéimre záródtak. Tizenhat esztendős voltam ekkor csak… ez a legkorábbi emlékem, amire tisztán vissza tudok emlékezni. Tizenhat éve, hogy mesterem, ki egy angyal volt, magához vett. Egy oni voltam csupán, egy hitvány démonvér. Kit még a saját szülei is eldobtak. Mindig is kicsinek és gyengének látszódtam, ki csak mások segítségével képes életben maradni. És valóban. Hát nem így történt? Mesterem, ki egykor rám talált csecsemőkoromba, magához vett és felnevelt. Mindig maga mellett tartott, és szeretettel árasztott el. Megtanított írni és beszélni. Nemcsak a démonok, de az emberek nyelvén is. Furcsa volt és lassú, de Mesterem sohasem féltette rám az idejét. Mindig ott volt számomra, amikor kellett, és sosem távolodott el tőlem. Cserébe viszont hűen szolgáltam őt. Eszem sem tudom mióta fogadtam Mesteremnek, de azt tudom, hogy számomra sosem lesz ő más… egy személy, aki irányít. De nekem jó volt ez így. Nem vágytam másra. Mesterem volt az egyetlen személy, kit anyámnak tekinthettem, még ha sohasem tudtam meg a nevét. Ő volt az első, aki szeretett, így viszonoztam neki. Teát főztem, kitakarítottam, még a testemet sem féltettem megosztani vele. Mindig gyengéd volt velem, és mindig új dolgot tanított. Számomra ő volt az Isten, aki megtanította nekem hogyan is éljek. Ezért is volt olyan fájó a búcsú. Mesterem fiatal volt még, jómagam is csak az első évszázadom felén voltam túl, ő mégis itt hagyott. Az egyetlen személy, kit ismertem és szerettem. Kinek bőrének illatát, ujjainak puhaságát, testének gyengéd pontjait jobban ismertem bárkinél. Ám ennyi év után, ennyi csodás pillanat után… még ennyi idő után sem tudok visszaemlékezni Mesterem arcára.  De nem bántam. Sohasem bántam semmit sem. Lehet, hogy nem vagyok rá képes? Nem tudom. De még mindig tisztán emlékszem mesterem szavaira, mikor arról beszélt milyen jó is lenne eljutnia az emberek világába, egy helyre, ahol békésen élhet a földiekkel. Ez volt minden álma. És én sosem tudtam teljesíteni. Pedig ígéretet tettem neki egyszer… megígértem, hogy elviszem az emberekhez. Persze… most már sosem tudom elvinni… a teste soha többé nem érezheti magán a földi szellő békességét. A teste nem… de a lelkét még magával vihetem. Mesterem volt egy nyaklánca, melyet soha nem vett le, legyen szó bármiről, mindig viselte. Úgy tartotta, hogyha egyszer elhuny lelke eme ékszerben fog továbbélni, és legyen bármilyen képtelenség… számomra Mesterem szavai mindig felértek egy ténnyel. Így mielőtt végleg nyugalomba helyeztem, még magamhoz vettem eme fontos ereklyét. Az egyetlen dolgot, mely mindennél többet jelent számomra. Ezzel a tárggyal a nyakamban indultam hát útnak porladó „otthonom” utolsó füstpamacsai felett. Felégett a ház, egyetlen gazdámmal együtt. Nem okozott még semmi ennél nagyobb fájdalmat a világon. De elviseltem, mert ezt kellett tennem. Mostanáig az utat jártam, keresve az utat, mely kivezet világból… és mostanra… meg is találtam. Kezemben egy meghívóval álltam a hatalmas épület előtt. Egy átlagos szombatnak indult… de számomra… ez jelentette életem második szakaszának kezdetét.

Nekem semmilyen formájú kifogásom nem lehet az előtörténet ellen, kifejezetten tetszik a jellem és a külső leírása, illetve a nem tárgyilagos hangvételű előtörténet is. Ez azt takarja, hogy elfogadtatást nyertél, s már csak az adatlapot kell elkészítened, de abban legyen már benne hogy milyen hosszú a láncod, oki?