Tong Liushu szobája

Tong a rajzok és a feljegyzések elkészítése után, némi nézelődéssel egybekötött kitérő után tért vissza a szobájába. Bőröndjei a szoba közepén álltak egy kupacban, érintetlenül. A nála lévő dolgokat egy laza mozdulattal helyezte az asztalra, majd odalépett a bőröndök mellé és gondterhelt arccal bámulta őket. Pár percig ilyen néma csendben gondolkozott felettük, majd felsóhajtott.
- Hát akkor lássunk hozzá - mondta magának, majd nekiesett a kipakolásnak. Először a ruháit szedte elő és helyezte el az erre a célra kijelölt szekrényekben, majd pihenés nélkül hozzálátott a következő bőröndhöz, amelyben a magával hozott könyvei kaptak helyt, és ezeket szép rendben kipakolta a könyvespolcára, illetve néhány fontosabbat az íróasztalára tett. Mikor ezzel végzett, szintén nem engedélyezett pihenőt magának, helyette nekiesett a következő bőröndnek, hogy minél hamarabb végezni tudjon. Ebben személyes dolgai kaptak helyet, így pár darab régi fénykép (köztük az, amelyen Long Yun hadúrral látható), naplója, néhány szemüvege és hasonló dolgok. Egyszer csak egy fehér vászonba csomagolt dologhoz ért, amelyet nagy gonddal emelt fel, majd az asztalhoz vitte és leült a székre. Óvatosan tette le a dolgot az asztalra, majd lassú mozdulatokkal kicsomagolta. Igazi relikvia volt ez, amely mindig emlékeztette arról, hogy hogyan is kezdte életét ezen a világon.
Egy szépen karbantartott pisztoly volt, a Mauser C96-os egy kínai változata, egy Type 80-as. Mellette egy kis dobozban a hozzá szükséges 10 töltényes töltőléceket tárolta, általában 10 darabot. Már régóta nem sütötte el a fegyvert, inkább démoni erejére támaszkodott, ha harcra került a sor. Lelkileg azonban fontos volt számára ez a fegyver, így ha tehette, mindig magával vitte. Persze a repülőgépekre nehéz volt felrakni, de szerzett arról egy papírt, hogy a fegyver teljesen veszélytelen, nem alkalmas lövések leadására. Ahogy lassan körbeforgatta a fegyvert, egy régi emlék jutott az eszébe még 1948-ból, a kínai polgárháború kellős közepéről. A katonái éheztek és nem kaptak elegendő ellátást, így akadtak, akik meg akarták ölni a tiszteket, majd át akartak állni a kommunisták oldalára. Az ő figyelmét ez persze nem kerülte el, és a főkolomposokat lefogatta. Miután sok száz embert összetereltek, ő maga hajtotta végre a kivégzéseket. A szerencsétlenek megkötözött végtagokkal térdeltek a sárban, ő pedig mögéjük lépett, a tarkójukra illesztette a fegyver csövét, majd lőtt. Mintegy húsz emberrel végzett ekkor, ezért, hogy némileg izgalmasabbá tegye a dolgokat a maga számára, két embert a tömeggel lincseltetett meg, kettőnek pedig egyszerre vágta el a torkát egyik tisztjével közösen, azzal versenyezve, hogy melyik hal meg hamarabb. Nem véletlenül fordulhatott elő az, hogy katonái ezután végigharcolták a háborút, akárhogy éheztek is: jobban féltek tőle, mint az ellenségtől. Ő pedig életben ekkor élvezte a legjobban a gyilkolás örömét, ahogy látta a halálra várók beletörődő arcát, ahogy élet és halál uraként rendelkezett felettük, ahogy elfogta az izgalom, mielőtt elsütötte a fegyver, és ahogy a fegyver eldörrent, mikor meghúzta a ravaszt és a vér mindenfelé szétfröccsent. Ez az érzés azóta is megbabonázza őt, néha szinte kívánja a vért, mások szenvedését és halálát, és az üveges tekintetüket, miután elszállt belőlük az élet. Tong ebben a pillanatban felriadt. A fegyvert idegesen rakta vissza a fehér vászonra, amit gondosan becsomagolt, és a fegyvert a lőszeresdobozzal együtt becsúsztatta az egyik fiókba. Bár szerette a fegyverét, mert a múltra emlékeztette, ha sokáig nézte azt, akkor elfogta az a kegyetlen, ámde mégis kellemes érzés, mint azokban az időkben. Szemüvegét az asztalra helyezte, majd dörzsölni kezdte a szemét pár pillanatig. Aztán felállt, visszarakta a szemüvegét és ismét felsóhajtott.
- Akkor vissza a taposómalomba.

A fáradtságos kipakolás és a rövid nosztalgiázás után Tong felkapta az asztalról a könyvet, amelybe jegyzetelt, és elhagyta a szobáját. Miután bezárta az ajtót, sietős léptekkel hagyta el az első emeletet, majd a lépcsőn leérve az ajtó felé indult. Nem akart egy pillanatot sem vesztegetni, ugyanis égett a vágytól, hogy rájöjjön a medál titkának nyitjára. A szálló ajtaján kilépve egyenesen a könyvtár felé indult.

/Iskola, Könyvtár/