RenAi

Tárgy: RenAi Szer. Feb. 26, 2014 12:46 am

Név: RenAi
Nem: Lány
Kor: 17
Faj: Yuki-onna
Szexuális beállítottság: Bisex

Jellem:
A vér nem válik vízzé, ez tény és pont ennek köszönhető hogy mint kiderült a felmenőimhez hasonlítok leginkább. Bosszantó, mert ezek szerint lehetnék más is… de nem. A vér megfagy az ereimbe ha valaki idegen hozzám szól, és reszketni kezdek a vélelemtől. Megszeppenve pislogok csupán az illetőre és igyekszem megérteni mit is szeretne, hogy megfelelhessek neki. Általában egyedül vagyok, a szobám csendjében, olvasgatok. Ha tehetem egyedül ülök az ebédlő asztalához, és ott is inkább a két személyeseket választom. Mikor valaki közel kerül hozzám arra hallgatok. Naivan megbízok mindenkiben, és a legjobb tudásom alapján teljesítem a kéréseket, legyen az bármi. Kell hogy valaki tulajdona legyek, szükségem van arra hogy valaki irányítson. Ha ismerősöket látok, nem merek leülni hozzájuk, egy ideig csendben nézem őket, majd ha nem hív oda senki akkor ismételten a magányt választom. Nem kényszeríthetem rá magam senkire. Egy fajta pet-ként viselkedek azokkal akik közel kerültek hozzám.

Aprócska titkaim:
Kifejezetten hátránynak tartom visszamaradott testemet a koromhoz és kortársaimhoz képest. Míg mások egészséges és szép formákkal rendelkezek, míg engem aprócska idomokkal áldott meg az ég, vagy a sors.. vagy mit tudom én mi… >< De bosszant, ha tehetném testet cserélnék valakivel. Mindig is irigykedtem a kívánatos idomokkal rendelkező kor tásaimra. Igazi uroshi vagyok. (uroshi=yaoi mán). Rengeteg hentai és yaoi mangát rejteget a szekrényében, és az ágyneműtartójában.

Küllem:
Borzas halványlila hajamat hiába fésülöm, egyszerűen kezelhetetlen, legtöbb amit tehetek hogy a összefonom a végét. Szemem színe ciklámen. Hajam leér egészen a fenekemig. Alacsony és vékony vagyok.

Viselt tárgyak:
A nyakamban felfedezgetsz egy nyakláncot, amit ha jobban megnézel rájössz hogy egy nyakörv.
Előtörténet:

Sosem panaszkodtam így most sem teszem. Nem volt szomorú életem, és a keserűség is csak néha-néha talált rám és a családomra. Mindig is engedelmes lányka voltam, bejártam az órákra, elkészítettem a házim, elmosogattam, ha kellett és mindent megtettem, amire megkértek, így elkerültem az atrocitásokat… vagyis azt hittem. Valamiért mindig is kerültek az emberek, majd mikor rájöttek hogy kihasználható vagyok valamelyest változott a helyzet. Az általános iskolámban is feltűnt, de a középiskolában vált igazán érezhetővé eme jó tulajdonságom, hátránya. Persze nem bántam könnyedén teljesítetem a kéréseket. Megírtam az osztálytársaim háziját, lementem a büfébe, ha kérték többször is. Oda adtam nekik a zsebpénzem, biztos nagyobb szükségük volt nekik rá mint nekem. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani semmire, de soha nem is akartam igazán… nem, nem hiszem, hogy akartam…

…legalábbis addig a napig. Már közel jártunk a féléves vizsgákhoz, és minden olyan volt mint eddig, egy aprócska kivétellel. Új osztálytársunk érkezett. Nem tartott neki sokáig beilleszkedni, kedves volt, szép és okos is. Igazán irígylésre méltó személy. Viszont feltűnt hogy pár napja engem figyel. Órákon, a szünetben de még az ebédlőben is. Egy idő után úgy éreztem mintha követne… >< Zavart de nem mertem oda menni hozzá… Mígnem egyszer megtette ezt a lépést Ő. A könyvtárszobában jött oda hozzám. Egy pillanatra megdermedtem, nem tudtam mit csináljak, még a lány szemébe sem mertem nézni. Míg Ő önkényesen leült az asztalhoz, fel akartam állni hogy vissza tegyem a nálam lévő könyvet, és hogy megmeneküljek előle… de megragaddta a kezem. Megszeppenve tekintettem rá, majd megszólalt.
- Miért csinálod ezt? – Nézett rám értetlenül, ugyanakkor én is csupán hasonló mimikával tudtam neki válaszolni.
- Mit miért? – Kérdeztem vissza értetlenül.
- Miért hagyod hogy így bánjanak veled? Miért hagyod hogy csicsáztassanak, ugrálgassanak? Egyszerűen nem értem… ennyire félsz tőlük? – Nézett rám aggódva, amin egy pillanatra meglepődtem, de elmosolyodva válaszoltam neki.
- Ez nekem nem gond. – Felelem egyszerűen és szűk szavúan, de láttam hogy nem érti meg a lány, mire rá tettem a kezem a kezére és leemeltem róla.
- Nincs semmi baj, nem esik nehezemre, hisz mindig is ezt tettem. – Mosolyodtam el, és elséteáltam, bár láttam a lány megrökönyödött értetlen arcát de nem foglakoztam vele. Nem volt konkrét kérése, így nem volt több dolgom vele…

…Napok és hetek teltek, ugyanolyan monotonitással mint eddig is. Amit mégegy új osztálytárs beiratkozása tört meg. A fiú magas volt, sötét szemeibe éreztem elveszek mikor egyszer bele mélyedtem. Hideg, hűvös tekintete, és szinte mimika nélküli holtsápadt arca a szokottnál is ilyesztőbb hatást kelltet. Úgy néztem Ő az a bizonyos magának való fajta, de mivel nem szólt hozzám így nem volt vele dolgom. Mindaddig amíg egyszer pár emberkének tovább kellett bentmaradni kitakarítani az osztálytermet. Összesen heten maradtunk. A két új osztálytársam, három lány egy fiú és én. Minden rendben ment, alig pár óra alatt végezhettünk is volna. Már csak a felmosás volt hátra, így felhoztam a többieknek a felmosó vödröt, de mikor benyitottam kegyetlen látványfogadott. A látvány hatására majdnem elájultam. A fiú halott, a és pár lány szintén holtan fekszik a padlón. Egyedül a két új diák volt csupán életben, és a lány élete sem tarthatott sokáig. A srác előtt, aki izzó szemekkel mélyesztette szemfogait a lány nyakába… akitől egy halk szinte elhaló segélyfelhívás hangzódott el. Addig nem tudtam mit tegyek… nem tudtam mit lépjek… de most… most már tudom mit kell tennem…

… minden erőmmel neki rohantam a srácnak, hogy valamelyest eltaszítsam a lánytól, de sikertelenül. Megfogta a karom és kicsavarva tarttott, ha megmozdultam az fájt… hátam mögé pillantva láttam hogy ismét a lány vérét szívja. El sem hiszem… azt amit látok… nem tudtam hogy van ilyen… nem tudtam hogy léteznek vámpírok. Látva az eseményeket, és hogy megakadályozott a felém irányuló kérés teljesítésében, kegyetlen és tehetetlen dühöt ébresztett bennem. Rángatni kezdtem önmagam, de akármennyire csak mozogtam, úgy éreztem egyre inkább a karjai közé szorulok. Mérges lettem, majd feltűnt hogy szokatlanul lehűlt a levegő… és elkiáltottam magam majd a körülöttem lévő levegő, a srác és a kezében lévő lány akinek a vérét szívta, ő is megfagyott. Döbbenten léptem hátra mikor kiszabadultam a srác karjaiból. Olyan volt az egész látvány mint egy megörökített pillanat, és úgy is éreztem. Tudtam hogy ezt a furcsa napot ha akarnám sem tudnám elfelejteni. Hezitálva lépkedtem hátra, majd mikor a srác arcára tévedet a tekintetem, láttam hogy szemeit hirtelen felém fordítja és kitörik a megfagyasztás alól, míg a lány kezét elengedve hangos csörömpöléssel puffant a földön és tört apró darabokra. Felsikoltottam. A fiú megmarkolt mind a két vállam, szorosan tartott, miközben mélyen a szemembe nézett.
- Hát ez pech… - Mondta, majd mintha mi sem történt volna kisétált a teremből. Ott hagyva egymagamra a hullákkal…

… Egy hétig nem mentem be… és nem is hívtak. Nem kerestek fel, és nem kérdezett tőlem senki semmit, csupán öt vázás virág jelezte azoknak a helyét akik már sosem jönnek be. Nem faggattak, rám se néztek… nem jöttek többé kérésekkel, a hetedik óra végén felhívtak az igazgatóiba, így felmentem. Ott közölték velem, hogy nekem nincs itt helyem. Az olyanoknak mint én… nekünk máshova kell járnunk, és így iratkoztam be ide.

Tárgy: Re: RenAi Szer. Feb. 26, 2014 7:03 am

Szia!
A jellemedben van 1 kis helyes írási hiba: reszketni kezdek a vélelemtől.

1ként más gondom nincs vele. Talán még bele írhattad volna, hogy miként vagy milyen okból vonzódsz mind2 nemhez, de ez sem szükséges annyira.

Készítheted az adatlapot aztán mehetsz is játszani.

» RenAi